Larry Scott, az Aranyember - 2. rész

2014-03-18

Értékeléshez kérlek jelentkezz be! Belépés/Regisztráció
Larry Scottra emlékezünk: élettörténete kevéssé ismert, és manapság ritkán előkerülő téma, de ettől függetlenül nem unalmas sztori. Kíváncsi vagy, hogyan élt a legelső Mr. Olympia, az első igazi "modern" testépítő? Kattints!

 

 

Rod Labbe: Miért éppen Kaliforniába mentél?

Larry Scott: Egyszerűen ott kellett lennem. Ott remek edzőtermek voltak, én pedig a következő szintre akartam vinni a fejlődésemet.

RL: Ez elég nagy lépés egy fiatal és viszonylag naiv gyereknek.

LS: Igen, fiatal voltam és naiv. Sz@rt se tudtam!

RL: Mi volt az első dolgod a költözés után?

LS: Munkát vállaltam a Kaliforniai Legitársaságnál és kiváltottam a tagságit a Goodrich Health Club-nál. Mekkora dolog volt ez nekem! A terem tele volt minden nap, sosem voltam még annyi izmos ember között korábban. Hirtelen úgy éreztem, zsugorodni kezdek [nevet].

RL: Az, hogy a Goodrich-ben nyomtad a vasakat hozzájuttatott életed első magazinszerepléséhez a "Tomorrow’s Man"-ben.

LS: Az egy váratlan lehetőség volt. Bob Delmontique, aki a Weider-nél dolgozott, besétált a Goodrich-be egy nap, és megkérdezett néhányunkat, hogy nem akarunk-e lefényképezkedni. Addigra már készíttettem magamról néhány amatőr fotót, de egyik sem volt komoly, így ráharaptam a lehetőségre. Felmentünk a szomszéd épület tetejére, és ott pózoltunk, én a leopárd mintás alsógatyámban [nevet]. A fotók végül bekerültek a Tomorrow’s Man-be. Egy kicsit ugyan szégyelltem a dolgot, ugyanakkor roppant izgalmas is volt!

RL: Akkor kezdtél együtt dolgozni Pat Milo-val, a fotóssal.

LS: Ha van egy jó fényképész mögötted, az mindig jó, és Pat volt a legjobb. Neki köszönhetően hozzászoktam ahhoz, hogy a lencsék előtt tudjak szerepelni, ráadásul sokat javított a pózolásomon. A lehetőségek pedig gyorsan jöttek és megállás nélkül. Milo mellett dolgoztam Bruce-szal a Los Angeles-től, Don Whitman-nel a Western Photography Guil-től és Russ Warner-rel is. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy előrébb mozdítsam a testépítő karrierem - de Kaliforniában lakni drága mulatság volt. Hamarosan ki is fogytam a pénzből, és le kellett lépnem haza. Ennek nem nagyon örültem.

RL: Viszont otthon megnyerted életed első versenyét, az 1959-es Mr. Idaho-t!

LS: A Mr. Idaho-t egy kisebb edzőterem szponzorálta, a Silhouette Health Studios. Egy moziteremben tartottuk, délutáni előadás helyett, és csak nyolc versenyző volt. Akkoriban a testépítő versenyek nagyon távol álltak a hétköznapi gondolkodámódtól. Egyetlen épelméjű amerikai férfi sem akarta volna, hogy meglássák, amint éppen leolajozva, alsógatyában pózol. Jerry Englebert, aki általában erőemeléssel foglalkozott, is az indulók között volt, és biztosra vettem, hogy nyerni fog. Szinte el sem hittem, amikor kiderült, hogy én lettem az első.

RL: Szóval a győzelem megerősített abban, hogy jó úton jársz?

LS: Igen, és szükségem is volt rá! Amint összespóroltam elég pénzt, rohantam vissza Kaliforniába. Nem bírtam Idaho-ban maradni, Kalifornia volt az a hely, ahol valóra válthattam az álmaimat, a Mr. Idaho után pedig még elérhetőbbnek éreztem őket. Szereztem egy lakást, egy állást bicikliszerelőként, és elmentem a Vince’s Gym-be, a nagy Vince Gironda termébe.

Vince Gironda

RL: Mi történt a Goodrich-csel?

LS: Addigra már bezártak, és Vince terme lett az új Mekka. Versenyezni akartam az 1960-as Mr. Los Angeles-en, és csak ez érdekelt. Vince a szárnyai alá vett, és megmutatta, hogyan tehetem egyedivé a megjelenésemet. Vannak trükkök, amivel a lehető legjobban lehet kinézni a képeken és a színpadon, Vince pedig ezek mestere volt.

RL: Hogyan segített a felkészülésben?

LS: Rengeteget beszélgettünk a leghatásosabb szabadpózokról, és ezt szó szerint értem: rengeteget! Vince mindig azt hangoztatta, hogy milyen fontos természetesnek és lazának tűnni a színpadon, még akkor is, amikor már a töködről csorog le az izzadtság. Ez pedig nem könnyű. Hála a tanácsainak, végül harmadik lettem, és nem is lehettem volna boldogabb. Vince megtanított egy alapvető pózolási technikára, az S-formára. Hallottál már róla?

RL: Amikor elfordítod egymástól az alsó és a felső testedet?

LS: Ismered az S-formát? Le vagyok nyűgözve. Úgy lehet a legjobban elmagyarázni: Amikor oldalsó pózt csinálsz, állítsd be először a lábaidat, tartsd a csípődet oldalt, és fordítsd a felső tested a kamera vagy a közönség felé. Az egész lényege az, hogy elrejtse a gyengéidet. Mivel az arányaim nem voltak éppen a legjobbak, próbáltam kihagyni a hagyományos pózokat szemből. Az S-formával úgy tűnt, mintha nagyobb lenne a tömegem, és jobbak az arányaim.

RL: Don Howorth is megosztott néhány érdekes emléket a Vas Tudósról, és nem mindegyik bírta el a nyomdafestéket!

LS: Vince nem volt éppen a legszofisztikáltabb ember, de legalább mindig lehetett tudni, hányadán álltok. Nem tűrte a sz@rakodást, és egy csomó dolgot megvetett az edzés terén. Vince saját fizikuma hihetetlen volt, egészen öreg koráig aktívan edzett. Egy korszak ért véget, amikor meghalt. Szörnyen hiányzik.

RL: Egyedi figura volt, nem vitás.

LS: Úgy ám. Nem ártana néhány hasonló a testépítésbe ma sem.

RL: Objektíven visszagondolva, mi volt a titkod, Larry?

LS: Néha magam is elgondolkodok ezen. Nagyon gyorsan értem fel a csúcsra, és igazság szerint nincs rá magyarázatom. Milo szerint volt egyfajta eredeti amerikai szomszédfiús a megjelenésemben. Mindig mondogatta, hogy mosolyogjak, mert jól állt nekem. Szóval ez, és az olthatatlan vágyam a sikerre, ami végül felrepített a csúcsra.

RL: Mindig boldognak tűntél, mintha éppen csak labdáznál.

LS: A korai versenyeimen általában keveset mosolygtam. Amikor arra koncentrálsz, hogy a pózokat jól csináld, és tökéletesen folyjanak egymásba, az utolsó dolog, ami eszedbe jutna, hogy mosolyogj. Biztosan észrevetted már, hogy a versenyeken sokan erőltetetten mosolyognak. Nálam ez éppen fordítva volt, ahogy tapasztaltabb lettem, egyre inkább arra kellett koncentrálnom, hogy ne legyen az arcomon mosoly.

RL: Hát, nem is egy vetélytársad volt, akiknek ugyanúgy megvolt ez az eredeti amerikai kinézet, de egyikükért sem rajongtak annyian, mint érted.

LS: Nos, a győzelmek általában hozzák magukkal a jó sajtót. Sok magazin borítóján és cikkeiben szerepeltem, de a hétköznapi embereknek ez semmit sem jelentett. Még akkor sem, amikor megnyertem a Mr. America-t.

RL: Testépítő körökben viszont Larry Scott volt a legnagyobb!

LS: A gyors sikereknek van egy sötét oldala - nagyon könnyű elhinni azt, amit mások mondanak és írnak rólad. Az én esetemben elkezdtem úgy gondolni Larry Scott-ra, mint egy emberfeletti lényre. Egy hízelgő cikk alaposan felturbózza az egót. Viszont miután objektíven végiggondoltam a helyzetet, rájöttem, hogy azok a cikkek azért íródtak, hogy magazinokat adjanak el, és igazából senkit nem érdekel a hús és vér ember mögöttük. Nekem kellett rájönnöm, hogy ki ő.

Larry Scott és Vince Gironda

RL: És rájöttél?

LS: Igen, de nem volt egyszerű folyamat. Az Istenbe vetett hitemre és a mormon egyházra alapoztam. A fizikai dolgok minden más elé helyezése nem mindig egészséges; emlékezni kell arra, hogy az egész csak külsőség. A lélek ennél sokkal fontosabb, és hogy mi van a szívünkben.

RL: Szóval fejben beértél. Talán még a belső békére is ráleltél?

LS: A béke egy tünékeny dolog, az egész életemet azzal töltöttem, hogy megpróbáljam megtalálni. Mégsem telik el nap anélkül, hogy megköszönném Istennek mindazt, amit adott. Még a hullámvölgyekkel együtt is - és sok volt belőlük - szép életem volt.

RL: A Mr. Kalifornia újabb mérföldkő volt a karrieredben a Mr. Los Angeles után, 1960-ban. Az az év különösen fontos volt számodra, nem igaz?

LS: A Mr. Kalifornia megynerése egy nagy lépés volt az álmom megvalósításában. Ha egy névtelen kölyök, Pocatello-ból legyőzhet ismert Kaliforniai srácokat, akkor a Mr. America megnyerése sem lehetetlen.

RL: A Larry láz is akkoriban kezdett megjelenni. A magazinok hirtelen mind felkaptak akkor.

LS: Bárki találta is ki a "Larry lázat", egy jó szófordulat lett. Mellesleg sokat lendített a karrieremen [nevet]. Nem volt befolyásom a saját publicitásomra, kizárólag a szerkesztőkön és az írókon múlt a dolog, és ők húzkodták a szálakat, amiket kellett. Ma ez másképp megy. A sportolókat szerződtetik, és valódi P.R. tervek állnak a kampányok mögött. Akkoriban ilyesmi nem volt.

RL: Mi a helyzet a családoddal? A győzelmeid megértették velük, hogy a testépítés volt a neked való karrier?

LS: Bár igent mondhatnék, de az öregeim más generációhoz tartoztak. Más volt az értékrendjük, és átlétek pár nagyon kemény, anyagilag nagyon problémás időszakot is. Talán ha lett volna egy edzőtermem, apa és anya jobban örült volna.

RL: Végül mégis neked lett igazad.

LS: Nem panaszkodom. A testépítés jó volt hozzám. Amikor versenyeztem, a nyeremények nem voltak nagyok. A második Mr. Olympia címemért 1000 dollárt kaptam, ami a legnagyobb nyereményem. Azért versenyeztünk, hogy kielégítsük a vágyainkat és beteljesítük a szerelmünket a választott sportunk iránt.

RL: Megváltozott az életed a Mr. Kalifornia megnyerése után?

LS: Megváltozott. A rajongók többet vártak tőlem, és nem is kevéssel.

RL: Úgy érted, a Mr. America megnyerését?

LS: Igen, de nem bántam. A nyomás tartotta bennem a motivációt, ami jó volt. Megnyertem a Mr. Pacific Coast-ot 1961-ben, és utána a Mr. America-ra koncentráltam. Minden álmom és vágyam kezdett végre alakot ölteni, egyetlen nagy esély formájában. Vince segített a pózolásban, de ezen túl is foglalkoztam a színpadi prezentáció minden aspektusával - beleértve a barnítást, hajat, fogakat, a zenét, mindent. Semmit nem akartam a véletlenre bízni.

RL: Az 1962-es Mr. America - micsoda felejthetetlen éjszaka! A hihetetlen kűröd remekül demonstrálta, hogy miért Larry Scott a testépítés hercege.

LS: A karrieremnek sok kiemelkedő pontja volt, de egyik sem mérhető ahhoz. Ahogy beálltam az első pózba, a taps szinte tapintható hulláma elárasztott. Miközben a fejemben hallottam, amit egy haverom mondott, sok évvel azelőtt: "Soha nem leszel Mr. America." És nyertem. Én lettem Mr. America!

RL: De azért az élet többről szól, mint a trófeák begyűjtése.

LS: Persze, sokkal többről! A verseny után visszamentem a hotelszobába, és letettem a trófeát a komódra. Gyönyörű volt, a professzionális győzelem szimbóluma, de mégis furcsán üresnek éreztem magam. Akkor belenéztem a tükörbe. Egy sportolót láttam, aki elérte a külső tökéletességet: barna, izmos, látszólag magabiztos és sármos - de lélekben halott volt. Az álmaim, amik egykor olyan fontosnak tűntek, már semmit nem jelentettek. Mégis mit tehettem volna? Mr. America lettem, és ezzel felállítottam egy mércét. A kiszállás már nem volt reális lehetőség.

RL: Beszéltél bárkinek a kétségeidről?

LS: Nem. Kívülről úgy tűnt, mintha biztos lennék a dolgomban, így senki nem sejtett semmit. Amúgy is a következő évben sok dolgom volt, beleértve az első Mr. Universe versenyemet. Nem volt sok időm az önelemzésre.

Harold Poole

RL: Az 1963-as Mr. Universe - ahol alaposan megtépázták az egódat.

LS: Ha! Ahogy mondod. Úgy mentem oda, hogy egy percig sem kételkedtem a győzelemben, de végül Harold Poole megelőzött - ezzel lenyomva a torkomon egy szelet szerénységet, amit nehezen emésztettem meg. A testépítésben minden az akaráson múlik, és úgy tűnik, és már nem akartam eléggé. Egyszerűen Harold volt a jobb sportoló.

Rod Labbe cikkét fordította Hurka

 

 

< < < Előző rész Következő rész > > >

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Bodybuilder Testépítő Webmagazin havi legolvasottabb cikkei
A BB.Tv egy alternatív, sőt, mondhatni underground műsor, a testépítésről - a testépítőkről. Ahogy az angol mondaná, _"no hype"_ - azaz nem ...
A tartalom: Debreczeni Gábor, Dr. Gődény György, Mészáros László, Bunny okosítás. ...

Kérdésed van a cikkel kapcsolatban? Tedd fel!

Ebben a rovatban kérdéseket csak regisztrált felhasználóink tehetnek fel!
Kérlek, jelentkezz be!