Nasser bemondja a frankót

2014-08-29

Értékeléshez kérlek jelentkezz be! Belépés/Regisztráció
Nasser El Sonbaty nem a visszavonulása után kezdte el kiteregetni a szennyest az IFBB-ről, a pályafutása során is bemondta a frankót. Interjú brutális őszinteséggel 1997-ből!

 

 

Kérdezd meg Nasser El-Sonbaty-tól, hogy mi hajtja őt előre. Erre azt fogja válaszolni, „Kit érdekel?” Ő maradt meg az egyetlen olyan testépítőnek, aki nem engedte, hogy bemutassák a FLEX Big Pictures-ben, mondván, „Az emberek csak testépítőként akarnak tudni rólam, nem érdekli őket a válasz olyan kérdésekre, mint ’Mi Nasser kedvenc filmje?’ hiszen mit bizonyít az?” Ennek ellenére Nasser a rajongók kedvenc testépítője, és tudni akarják, mi teszi őt ennyire keménnyé. A célunk nem titok; felteszünk testépítéssel kapcsolatos kérdéseket, és köntörfalazás nélkül ad olyan válaszokat, amik betekintést engednek a jellemébe.

Radikális fordulatot vett a közkedvelt testépítő megítélése, miután veszített Flex Wheeler ellen a Arnold Schwarzenegger Classic-on Ohio-ban, 1997-ben. Érezvén, hogy indokolatlan kritikákkal illették a testépítő társai, úgy döntött, hogy a nyilvánosság elé áll a saját értékeléseivel és véleményével a sportról és a társairól. Ez a lépés lehetővé tette arra, hogy az 1997. márciusi Arnold Classic előtt, több beszélgetés folyjon le Peter McGough és Nasser között, mindez már az 1996-os Mr. Olympia óta, kiegészítve az ő véleményével a Colombus-i eseményekről (ahol a 2. helyet szerezte meg.)

Valójában betekintést nyerhetünk milyen ember is ő, és merem kimondani azt, hogy ez teszi Nasser El Sonbaty-t egy igazán egyedi jelenséggé.

 

A válaszadás jogáról

Sokat írtak a gyenge hátamról az 1996-os Olympia után, de az összes top helyezett között, mindenkinek volt gyenge pontja, viszont sosem írtak ezekről a gyenge pontokról alaposabban, és a testépítők egymás közt sem beszélték ki ezeket. Miért az én hátam az egyetlen olyan gyenge pont, amit meg kell vitatni? Mert én vagyok az egyetlen olyan profi testépítő, aki képes arra, hogy azt mondja, „Igen, én nem vagyok tökéletes, nekem vannak gyengeségeim. Rengeteg pont van a fizikumomon, ahol fejlődni lehet.” Az őszinteségem miatt lettem a kritikusok célpontja, viszont nagy része túloz. Ezért úgy érzem, jogosan mutatok rá mások gyenge pontjaira.

Dorian Yates soha nem ismerte el, hogy lenne gyenge pontja. Soha nem mondta azt, hogy a karjai gyengék lennének, hogy a hátsó deltoid izmai nem tökéletesek, vagy hogy a combizmai nem elég szeparáltak. Mindenki kérdezgeti tőlem, „Javítottál a hátadon?” Senki sem kérdezi meg Dorian-t, „Javítottál a karjaidon?” Amikor edzek, odajönnek hozzám, és megkérdezik tőlem hogy „Alakul a hátad?” Vajon megkérdezik Doriantól, hogy alakulnak-e a karjai?

Úgy gondolom, Dorian egy kiemelkedő bajnok, de úgy érzem, a hátizmai teljesen elnyomják a többi testrészét. Nem kéne úgy hívni, hívni hogy – Plaul DeMayo után, akit úgy hívtak, Quadzilla, mert a combizmai túl fejlettek voltak a felső testéhez képest – Hátzilla? Dorian azt mondta, hogy 255 fontot (115kg) nyomott az 1995-ös Olympián, de az 1996-os Olympián már 2 fonttal (117kg) több volt. Hogy lehet az, hogy felszedsz egy kilót, és mégis kisebb vagy, mint 115 kilósan? Mikor lépett ő a mérlegre – reggeli után, vagy mielőtt elvégezte volna a nagy dolgát?

Flex Wheeler első pillantásra kiegyensúlyozott fizikummal rendelkezik. A rajongók arról beszélnek, hogy milyen szép „vonalai” vannak. Ez főleg azért van, mert némi alapvető izomtömeg hiányzik róla. Példának okáért amikor a comb- és hasizmok pózt csinálja, a széles hátizmai eltűnnek. Vegyük el a karjait, és egy tinédzser szintű fizikumot kapsz. Én 5’11” (180cm) vagyok, és 130kg a versenysúlyom, míg Flex egy inccsel alacsonyabb nálam (2,5cm), és azt állítja, hogy 101kg a versenysúlya, viszont szerintem még 10 fonttal (4,5kg) kevesebbet nyom. Keskeny dereka van, ez igaz, de hatalmas feneke és keskeny vállai, úgy mint Shawn Ray-nek. Nézzétek meg kettőjük comb- és hasizmok képeit. Az Illúziók Urának tartom Flex-et.

Shawn Ray jelentkezhetne munkára a Fed-EX-nél, mert mindenkinek azt mondja, tökéletes csomaggal lett megáldva. Alacsony, a vádlijai túl magasan tapadnak, a vállai keskenyek és a háta nem elég széles. Az olyan testépítőket, mint én, tömegszörnyeknek hívja, szóval azt hiszem, mini-szörnynek fogom hívni. Nem az én hibám, hogy Shawn-nak nincs rá fizikai adottsága, hogy több izmot szedjen fel, miközben teste arányossága és szimmetriája nem romlik, viszont kemény és szálkás maradjon. Ő egy másik áldozata annak a tévhitnek, hogy 250 font (113kg) felett nem lehet arányos tested, és elárulta a kendőzetlen igazságot azzal kapcsolatban, hogy attól tart, inkább az előző generációhoz tartozik, nem pedig a mostanihoz.

Kevin Levrone saját magát a „legjobb genetikai adottságokkal megáldott testépítőnek” tartja, de a melle, a háta és a vádlijai még sok munkát igényelnek, legalább még 3 évébe fognak kerülni. És bele sem megyek abba, hogy hosszú törzse van, és vékony a nyaka.

Paul Dillett-et a „Nagy Síkságnak” hívom a széles – és üres fizikuma miatt. Oldalról lapos, a karjai mindent kitakarnak. Hatalmas erek vannak a mellkasán, ami azt az illúziót kelti, hogy remek mellizma van. Ha ezek a fickók most idegesek a kommentjeim miatt, hát ez van! Ők nem voltak idegesek, amikor engem kritizáltak.

 

A nehezebb úton

Én vagyok az egyetlen olyan profi testépítő, aki felküzdötte magát a legnagyobbak közé. Az összes profi versenyző – Dorian Yates, Shawn Ray, Flex Wheeler – pillanatok alatt az élmezőnybe kerültek. Én a profi kártyát 1990-ben nyertem, és abban az évben debütáltam a Finn Grand Prix-en, egy hatodik hellyel, Van Walcott Smith mögött. Az 1991-es Bajnokok Éjszakáján nem jutottam be a legjobb 15 közé sem. Dorian Yates nyerte meg azt a versenyt, és már a következő Mr. Olympiaként emlegették. Mindeközben én? Azt mondták nekem az emberek, hogy hagyjam a fenébe a testépítést, mert sosem leszek profi. De nem foglalkoztam velük. Nem kaptam támogatást, nem volt szerződésem sem, csak a saját eltökéltségem, hogy fejlődjek, és tovább csiszoljak a fizikumomon, de a jóslataik ellenére megcsináltam.

Ezért van az, hogy hálás vagyok mindenért, amim van, nem úgy, mint más profik. Azt hiszik, hogy a szerződések és a nyilvánosság csak úgy jön, magától, az ölükbe pottyan, és alanyi jogon jár nekik. Én emlékszem azokra a nehéz időkre, amikor küzdöttem, és több munkahelyem volt azért, hogy elég pénzt keressek, szóval ezért értékelem ezeket a kiváltságokat, mint egy juttatást, ami kompenzál mindazért, amin keresztül mentem. Ezért sem vagyok annyira ideges azért, hogy csak harmadik lettem az utolsó (1996) Mr.Olympián (ahol a közönség csalódottan fújolt a helyezésem kihirdetésekor) és, mert elbuktam a pénzdíjat, amiért nem mentem át a doppingteszten.

 

Nasser, a harmadik

Az 1996-os Olympián arra számítottam, hogy legalább második leszek. Amikor bejelentették, hogy harmadik vagyok, már nem is hallottam a közönséget. Olyan volt, mintha valaki kikapcsolta volna a hangot. Kísértetiesen emlékeztetett arra, ami akkor történt, amikor 12 éves voltam. Egy autó elütött és körülbelül 33 lábnyit (10 métert) repülhettem a levegőben, és semmit sem hallottam. Annyira sokkolt a harmadik hely, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány. Aztán pár másodperc múlva, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt, hallottam a közönség fütyülését és nemtetszését, és ekkor realizálódott bennem, hogy tényleg harmadik lettem. Szóval csak dobtam pár pózt, és mosolyogtam a közönségnek. A három versenyző, aki közvetlenül mögöttem végzett, már elhagyta a színpadot, mert annyira csalódott volt a helyezése miatt, de én nem. Ha nyerek, ha veszítek, az nekem egy állomás, de semmiképpen sem határozza meg az egész életemet. Rich Gaspari egyszer azt mondta, ha belehal akkor is megnyeri a Mr. Olympiát, de még mindig él és virul. Nem tetszett a végeredmény, de mit tehetnék? Az, hogy a másik három versenyző lesétált a színpadról, nem lep meg. Sőt, én rosszabbra számítottam – például hogy valaki bemutat a középső ujjával, vagy eldobja az érmet.

 

 

A kiindulópont

1985-ben kezdtem el komolyabban edzeni Németországban. Engem senki sem tanított. Nem voltak Németországban ekkor személyi edzők, és pénzem sem lett volna, hogy megfizessek egyet. Amerikai magazinokból, mint FLEX – amikhez limitált hozzáférésem volt – gyűjtöttem információt az edzésről. Azon kívül a tapasztaltabb embereket néztem a teremben, hogy ellessek tőlük ezt-azt. Az első pár évben sokan javasolták, hogy hagyjam abba az edzést, mert csak egy hatalmas, aránytalan testet tudnék felépíteni. Mások megpróbáltak meggyőzni arról, hogy az edzés rossz, csak az időmet pocsékolom, és azt mondták, hogy inkább egy új ruhatárat kellene beszereznem. A saját apám is megpróbált lebeszélni arról, hogy testépítő legyek. Ő mérnök, és az volt a véleménye a testépítésről, hogy csak a kisebbségi komplexussal rendelkező emberek űzik.

 

 

Egyedül akarok lenni

Elkezdtem tanulmányaimat Augsburg-i Egyetemen (University of Augsburg) 1985. májusában, és abban a hónapban vettem részt az első testépítő versenyemen is. Ekkor juniorként indultam nehézsúlyban, és pontosan 203 fontot (92kg) nyomtam. Hatodik lettem. A tanulmányaimat és a testépítést össze tudtam hangolni az egyetemi élettel, és nem gondoltam volna – ahogy senki más sem –, hogy jobb tanuló leszek. A tanulásban nem volt partnerem. Senki sem állt mögöttem, amikor tanultam, és kiabálta „Gyerünk Nasser, még egy könyvet” Pont úgy, ahogy a testépítésben sem. Nem volt szükségem arra, hogy támaszkodjak valakire, azért hogy keményebben eddzek, vagy nagyobb súlyokkal. Még mindig úgy hiszem, hogy nincs szükségem edzőpartnerre, akivel nincs közös célunk, csak azért, hogy valami motiváljon a fejlődésre.

Ebben az időben nem kaptam anyagi támogatást sem az apámtól, sem szponzoroktól, és táplálkozási guru sem segített, ahogy edzőpartner sem. Több munkát vállaltam be azért, hogy pénzt keressek. Teljesen önellátó voltam, és miközben testépítő versenyre készültem, befejeztem a tanulmányaimat és sikeresen vettem a vizsgáimat, és végül 1992. novemberében befejeztem az egyetemet.

 

Egy mindenkiért

Engem a saját céljaim motiválnak. Nincs szükségem edzőpartnerre, aki „létrehozza az intenzív atmoszférát” számomra. Nincs szükségem senkire, hogy azt kiabálja, „Gyerünk Nasser, légy hatalmas! Mutasd meg, hogy ki a legnagyobb, Nasser!” vagy „Ezaz, remek szett volt, haver!”

A testépítés nem egy csapatsport, szóval nem várok el segítséget másoktól. Pozitívan gondolkozom: ha nem vagyok sikeres magamtól, más által sem leszek az. Mindig is nyitott voltam a tanácsokra és a kritikára, de nem szeretek másokra támaszkodni. Már 10 éve egyedül edzek, és ez teljesen megfelel ez a saját gondolkodásomnak. Én vagyok, aki diétázik. Én vagyok, aki érzi a mindennapos edzések fájdalmát, és én vagyok az aki Mr. Olympia akar lenni. Volt egy nagyon jó edzőpartnerem, Tarek Sennek hívták, együtt edzettünk Stuttgartban. Vele az edzések kellően hatékonyak és eredményesek voltak, és képes volt építő kritikákat megfogalmazni. Néha le kellett nyelnie, hogy rossz kedvem van, vagy hogy kevés energiám van edzeni, mert közeledett a verseny napja. Ő az a fajta ember, akit ritkán látsz: a jó edzőpartner és a nagyon jó barát kombinációja.

Sosem támaszkodtam edzőpartnerre, mert senki sem akarja annyira Nasser El Sonbaty-t jobbá és sikeressé tenni, mint saját maga. A másik oldala az éremnek, hogy nem tudnék annyira önző lenni, hogy elvárjam az edzőpartneremtől, hogy fejet hajtson minden kívánságom előtt – vagyis akkor eddzen, amikor én akarok, kövesse az edzéstervemet, és teljes mértékben támogatnia kelljen, miközben ő mindenben csak második.

Példának okáért, az 1995-ös Mr. Olympia óta a hátamat 2-4 alkalommal edzem egy héten. Attól, hogy a hát számomra kiemelten fontos, nem kell, hogy az edzőpartneremnek is fontos legyen. Soha nem követelném, hogy valaki ugyanazt az edzéstervet hajtsa végre, mint én. Nem is akarom az edzőpartneremet rabszolgaként használni, akinek az a dolga, hogy levegye a súlyokat utánam, mert annyira „fáradt” vagyok, vagy mert „én vagyok a bajnok.” Az edzőpartnernek nem szabadna szenvednie azért, mert én stresszes vagyok és gyenge. Nem akarok így elnyomni senkit, és eszem ágában sincs arra biztatni őket, hogy csak ezért eddzenek velem, és érezzék megtisztelve magukat, amiért velem edzhetnek. Az a lényeg, hogy én vagyok benne a sportban. Nem fogom az időmet fecsérelni arra, hogy az edzőpartnerem edzését, technikáját javítgassam, vagy hogy arra is figyeljek, hogy motiváljam őt az edzés során. És amúgy is, nem vagyok nagy híve az erőltetett vagy negatív ismétléseknek, ami a másik ok, hogy nincs szükségem edzőpartnerre. Nagyon sok profi nem így gondolkodik, mert ők maguk túl lusták, hogy motiválják magukat.

 

Rablás

Belefáradtam már, hogy azt hallgassam, hogy a profi testépítők azt mondogatják, őket egyfolytában lepontozzák a versenyeken. Mindig van valami kifogás: túl magas, túl alacsony, nem amerikai vagy éppen amerikai, fekete vagy nem fekete, esetleg meg sem nézik őket, mert nem az amatőr IFBB-ből jöttek. Sokuk paranoiás és azt hiszik, hogy összeesküvés folyik ellenük.

 

Guruk

Nagyon sok profi mindenféle következetesség nélkül edz szezonon kívül. „Dobálják a súlyokkal”, mert jól néz ki, és mert kevesebb izomfájdalmat okoz. Amikor a verseny napja közeleg, ezek az atléták pánikolni kezdenek és hívogatnak mindenféle tanácsot kérve. Nagyon sokan közülük azt mondják, hogy szükségük van valakire, akivel együtt tudnak dolgozni és irányítja őket. Én megértem ezt – mert nekem is jól jönne néha némi segítség –, de a legtöbb bajnok ezek közül olyan ember után kutat, aki helyettük végzi el a munkát. Nekik guru kell, egy specialista, egy táplálkozási szakértő. Egy héttel később, miután a guru elmegy, elkezdenek pánikolni. Ha egyikük megnyer egy versenyt, akkor azt mondja, „Én nyertem”, de ha veszít, akkor azt mondja, „Az gurum cseszett el mindent, mert rossz tanácsot adott”. Ez szánalmas. Néhányan az ilyen fickók közül azt mondja, 50%-át a sikernek a partnereinek – barátnő, feleség köszönheti. Ez remekül hangzik, de mi van, ha a partner elhagyja őket? És miért nem említik meg soha a szüleiket? A szülei génjei nélkül nem lettek volna sikeresek.

 

Drogok

Sok kisebb termetű testépítő azt mondja, hogy a nagyobb versenyzők csak azért olyan nagyok, mert több doppingszert használnak. Ezeknek az egyszerű gondolkodású, elveszett embereknek fogalma sincs a valóságról. Nem mindenkinek vannak olyan genetikai adottságai, hogy ideális mezomorf tipusú fizikumot építhessen fel. Ahhoz, hogy a testépítő sport csúcsára kerülj, először is remek genetikával kell rendelkezned, aztán fegyelemre és akaratra van szükséged. A dopping sosem fog a genetikád fölé kerekedni. Hadd mondjak egy példát. Ha egy agárnak és egy rottweilernek pont ugyanannyi szteroidot adsz, a rottweiler mindig is nagyobb és sokkal erősebb lesz, mint az agár. Ez biológiai tény.

 

 

Egyéniségek

Nem minden profi versenyző ugyanolyan, és ez így van jól. Például miért baj, hogy Dorian Yates nem szeret beszélni, Shawn Ray szereti megtartani a véleményét, vagy Paul Dillett egy fantáziavilágban él? Miért nem elfogadott az, hogy a testépítők is különbözőek; néhányuk arrogáns, néhányuk kedves, néhányuk hangos, mások pedig csendesek. Ilyen az emberi természet. Nekem tetszik, hogy több különböző karakter van a testépítők között, és persze én sem vagyok tökéletes. Minden baseball játékos vagy focista remek ember? A profi testépítőknek is egyénisége, nem egy marhacsordáról beszélünk.

 

Köszönetnyilvánítás

Joe Weider újra és újra bebizonyította, hogy remek üzleti érzékkel van megáldva, de egyszerre nagyon nagylelkű ember is, aki szerződéseket ad olyanoknak, akikkel nem szerződött le más. A legtöbb ilyen versenyző Kaliforniában él, hogy meg tudja látogatni Joe-t, és ő szerződéseket ad nekik, miközben nem érnek el jó eredményeket. Ők pedig mindig azzal vannak elfoglalva, hogy „vacak” szerződéseket kapnak Joe-tól. Nem vagyok egy seggnyaló, de csak ismételni tudom, amit már ezerszer elmondtam. Joe Weider és a Weider cég nélkül én nem tudnék úgy élni, ahogy most megtehetem. Joe Weider nélkül még mindig Németországban élnék, és már rég nem testépítő lennék. Szoktam kérdezgetni magamtól, hogy „ezek az amerikai testépítők tisztában vannak azzal, hogy mennyi előnnyel jár amerikai testépítőnek lenni?”

Joe nélkül ezek a srácok a McDonald’s-ban dolgoznának. Ha valaki úgy érzi, most megbántottam, akkor célba találtak a szavaim.

Forrás: Flex

Fordította: Mauréry Krisztián

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Bodybuilder Testépítő Webmagazin havi legolvasottabb cikkei
A BB.Tv egy alternatív, sőt, mondhatni underground műsor, a testépítésről - a testépítőkről. Ahogy az angol mondaná, _"no hype"_ - azaz n...

Kérdésed van a cikkel kapcsolatban? Tedd fel!

Ebben a rovatban kérdéseket csak regisztrált felhasználóink tehetnek fel!
Kérlek, jelentkezz be!