Nasser El Sonbaty interjú 1. rész

2009-07-22

Értékeléshez kérlek jelentkezz be! Belépés/Regisztráció
Nasser El Sonbaty, a 90-es évek sztárja több módon is bebizonyította, hogy valódi bajnok, leginkább pedig arról emlékezetes, hogy a legmegdöbbentőbb méretekhez, legjobb arányokhoz és kondicióhoz egyetlen Mr. Olympia cím sem párosult.

 

Lévén abban a korban ért karrierje csúcsára, amikor az övéhez hasonló hatalmas tömegű versenyzőket díjazták, Nasser jó esélyekkel indult a Mr. Olympia címért, s meg volt róla győződve, hogy rendelkezik az elnyeréséhez szükséges kvalitásokkal.

Korántsem ígéretes kezdést követően, amikor a 90-es évek elején csupán egy újabb, potenciál nélküli európai alaktalan szörnynek tartották a német születésű Nasser-t, 1997-re felküzdötte magát a Mr. Olympia címért eséllyel versengők szűk táborába, amelyet öt profi győzelem és további hat dobogós helyezés szegélyezett, többek között két 3. hely a ’95 és ’96 évi Mr. Olympiákon. 1997-re így komoly várományosa lett a testépítés legnagyobb elismerésének.

Ahogyan a történelem megmutatta, veszített, azonban csupán a hivatalos pontozólapokon, a létező legellentmondásosabb körülmények között. A meggyötört és sérült ötszörös bajnok Dorian Yates ugyanis egyértelműen gyengébb volt Nasser-nél szinte minden kategóriában, mégis megnyerte a versenyt, méghozzá tökéletes pontszámokkal.

Az ehhez hasonló döntések erősítették meg Nasser-t azon szokásában, hogy sose tartsa vissza a véleményét, ami miatt aztán rengeteg kritika is érte. Ahogyan saját maga is rámutatott, egyfajta „persona non grata” lett a testépítés világában, aki olyankor is beszél, amikor hallgatás lenne az elvárás. De ez van most.

A 90-es években Nasser rendkívül forró portéka volt, s még a mai Coleman és Cutler fémjelezte korban is megmarad a minden idők legnagyobb és legszimmetrikusabb testépítője cím tulajdonosának.

Ha Nasser, 130 kg feletti csúcsra kondicionált tömegével színpadra lépett, félő volt, hogy az összeomlik alatta a kihívásokkor. Mindehhez keskeny csípővel, fantasztikusan fejlett hasizomzattal és Marcus Ruhl-tól innen a legszélesebb válakkal, egyszóval arányos, masszív, vaskos fizikummal rendelkezett.

Igen, a fickó nagyon-nagyon jó volt. Mennyire jó? 16 éves profi pályafutása során Nasser a 66 versenyből, amelyen elindult 33-on állhatott fel a dobogó valamely fokára, melyből hatszor a legfelső volt az ővé, többek között az 1999-es Arnold Classic-on is. És még mindig itt van közöttünk, 26 évnyi testépítés után, 135 kg feletti, szálkás tömeggel.

Noha a versenyzés iránti érdeklődését elveszítette, az világos, hogy még mindig rajong a kemény edzésekért, melynek eredményeként rendkívül sokat hívják vendégpózolásokra. Nasser-rel garantált a közönség számára egy 135 kg feletti tömeg, melyhez kockás has párosul.

Nasser nem csupán az igazi tömegszörnyek egyike, s azon keveseké, akik prezentálták a Mr. Olympia cím elnyeréséhez szükséges kvalitásokat, hanem egy rendkívül tanult ember is, széles érdeklődési körrel, mely ritka azok között, akik a profi testépítés legelitebbjei között versenyeztek oly sok hosszú éven át.

A politikatudományokból, történelemből és szociológiából egyetemi diplomát szerzett, hét (!) nyelven folyékonyan beszélő Nasser a testépítés történetének minden bizonnyal legműveltebb harcosa.

Ugyanakkor Nasser a testépítés szendvedélyes nagykövete, aki hisz abban, hogy a médiának több hangsúlyt kellene fektetnie a sport pozitívumainak bemutatására, ahelyett, hogy csak az árnyoldalakat és doppinghasználatot tárja a közönség elé. S mivel a testépítők folyamatosan ennek vannak kitéve, Nasser nem fél nyíltan beszélni semmilyen témáról, ami a vaspumpálással kapcsolatos.

Napjaink egyre inkább „politikailag korrekt” társadalmi hangulatában, üdítő olyasvalakiről hallani, mint Nasser, aki nem fél ellentmondásos témákról beszélni, még akkor sem, ha ezzel a testépítő bírák és rajongók szemében akár csorbát szenved. Ő azt mondja el, ami szerinte az igazság, még akkor is, ha az némelyeknek fáj.

Ma már csendesebb életet él a kaliforniai otthonában, San Diego-ban, s a súlyokat már formában maradási céllal használja, nem azért, hogy vörös póznadrágjában, számos réteg barnító alól elővillantsa híres most muscular pózát.

Noha a színpadtól most már évek óta tudatosan hiányzik, kommentárjai nem maradnak el, s jelen interjú első két részében elmondja nekünk jellegzetes stílusában, hogyan vélekedik saját testépítői pályafutásáról, a doppingszerekről, a bíráskodástól, a sport jövőjéről és még sok minden másról.

Hogyan kezdődött nálad a testépítés Nasser? Minek a hatására kezdted el a sportot?

Sohasem akartam profi testépítő lenni, és amikor elkezdtem, nem is akartam úgy kinézni, mint egy testépítő. 17 éves voltam és fociztam. Akkoriban egy pici kis terembe jártam, amely a focipályától nem messze volt. Csak kicsit lábtolózni és combfeszítőzni akartam, hogy megerősödjenek a lábaim, de egy magyar, korábbi súlyemelő megmutatott pár gyakorlatot felső testre, hogy egyensúlyban maradjon a fizikumom.

Ő mondta azt, hogy egyik testrésznek sem szabad túlsúlyban lennie a többihez képest, sem erőben, sem látványra. Így aztán elkezdtem fekvenyomni és a karjaimat is edzeni, melyet további két évig ott folytattam, mielőtt elmendtem volna egy igazi terembe.

De még egyszer hangsúlyozom, a fociról testépítésre való váltás számomra két évig tartott. S ebben a két első évben sokat kísérleteztem különböző gyakorlatokkal, figyeltem a többieket, ők hogyan hajtják végre azokat, s egyre jobban és jobban megkedveltem a sportot. Eleinte egyenesen gyűlöltem azokat a hatalmas testeket és duzzadó ereket, amelyek a magazinokban voltak láthatóak, s őrültségnek tartottam a komoly emberek extrém étkezési szokásait.

Tulajdonképpen tehát véletlenül történt a dolog. Nem arról van szó, hogy mindig kicsi lettem volna, vagy megvertek s azért kedztem el súlyzózni, hogy visszavágjak. A mai napig szívesebben leülök egy első rangú focimeccs, mint egy testépítő verseny közvetítése elé.

Eleinte mik voltak a céljaid testépítőként? ?

Az első célom csupán annyi volt, hogy erősebbé váljak fekvenyomásban.

S mivel rajongok a művészetekért, s van érzékem a szimmetriához és arányokhoz, azt akartam, hogy a testem arányosan és egyenlően fejlett legyen, semmi túl nagy vagy erekkel borított.

Nem volt példaképem, sem a testépítésben, sem egyéb sportban. Nem akartam például úgy kinézni, mint Arnold, mivel észrevettem, hogy az én kritikus szemeimmel, neki például gyenge lábai, beesett válla és hatalmas dereke volt. Erre akkor is képes voltam, és most is meg tudom tenni, hogy így hideg fejjel kielemzek valakit. Azonnal meg tudom mondani, hogy mik a gyengeségek, mik a fizikailag elmaradt és fejlett pontok.

A további célom nem az volt, hogy egyszerűen csak legyek nagyobb és erősebb. A versenyzés ötlete is akkor jött, amikor valaki a teremben megkérdezte, hogy versenyzek-e. Nem bátorítottak, egyszerűen csak rákérdeztek. S ez valahogy elindított az utamon. Meg akartam mutatni, hogy mennyire jól nézek ki a nagymenők mellett.

A tanulás már önmagában is egy verseny magaddal, továbbá elismerést kapsz a többi diáktól is, ha jó vagy. Így szép lassan kialakult bennem az éhség, hogy jobban nézzek ki, jobb legyek, mint a többiek, ráadásul erősebb is.

Így aztán az első versenyem, még junior kategóriában, egy országos verseny lett, nem csupán városi. Hatodik lettem. Azt mondták a verseny után, hogy nekem van a legjobb hasam a junior versenyzők között. S ez a hatodik hely önbizalmat adott, s további motivációt a folytatáshoz. A siker mindig nagy motiváló erő.

S talán tudat alatt az is motiválttá tett, hogy az édesapám, aki nagyon aggódott, hogy az egyetemen jó jegyeket szerezzek, nem nagyon akarta, hogy ezzel a sporttal foglalkozzak, s ebbe a környezetbe bekerüljek. A fizikai előmenetelemet illetően egyáltalán nem támogatott. Édesanyám azonban igen.

Mai fejjel már hálás vagyok az apámnak, hogy annak idején nem támogatott. Ő a testépítőket buta, nárcisztikus embereknek látta. Szerinte idő, pénz és energiapocsékolás ez a sport. S mostanra rájöttem, hogy a legtöbb ember, akit az apja támogat a testépítésben, nem viszi semmire ebben a sportban.

Úgy tűnik nagyon kritikus vagy Arnold fizikumát illetően. Rajongjója voltál-e valaha, ahogyan annyi más testépítő, amikor elkezdted a sportot? ?

Őszintén, és nem akarok arrogáns lenni, sem lekezelő, de amikor elkezdtem a testépítéssel foglalkozni, és edzeni, akkor nézegettem az ő és más testépítők képeit.

Nagyon elemző alkat vagyok, akár arról van szó, hogy politikailag mi folyik a világban, akár testépítők testrészeiről. A testépítőknek meg kell érteniük, hogy lehet egy nagyon jó testrészük, de a jó testrészek összességéből áll össze egy kiegyensúlyozott fizikum.

Arnold sose volt az a személy, akire hasonlítani szerettem volna. Vitathatatlan, hogy fantasztikus eredményeket ért el, de ugyanakkor én évekig egyetemre jártam, s nem csupán a testépítésre koncentráltam, így aztán inkább olyan emberekre néztem fel, akik szellemileg is fejlettek voltak, továbbá más területeken is elértek valamit, például művészetekben. Az én szemszögemből tehát, amikor elkezdtem súlyzózni, az nem csupán testépítés volt.

Emlékszem egyszer Shawn Ray azt mondta, hogy amikor először megérintett egy kézisúlyzót, tudta, hogy merre vezet a sorsa, és hogy ő profi testépítő lesz. Amikor én először kézbe vettem egy súlyzót, egyáltalán nem is tetszett a dolog, tehát az emberek mások a kezdetekkor, ahogyan az út végén is különbözőek.

Mikor érkezett el a pillanat, hogy tudtad, te leszel a testépítés egyik legnagyobb bajnoka? ?

Az első amatőr versenyem 1985-ben volt, ahol egy német állami versenyen juniorként hatodik lettem. A versenysúlyom 77 kg volt.

Az első profi versenyem pedig 1990-ben volt, Finnországban, a Helsinki Grand Prix, ahol nyolcadik lettem. Ekkor olyan nagyok ellen szálltam versenybe, mint Padilla, Benaziza, Strydom, Nimrod King, Ron Love, vagy Samir Bannout és azt gondoltam, hogy két kategória lesz, egy a veteránoknak, s egy másik a magamfajta újoncoknak. Komolyan, súlyos sokk ért.

1993-ban kvalifikáltam magamat először az Olympiára Németországban és Franciaországban, ahol Flex Wheeler és Vince Taylor mögött harmadik lettem. Addig (1990 és 1993 között) egyik sokk után a másik ért. Noha odaértem az első tízbe, négy évembe telt, mire rájöttem, hol van a helyem a profik között.

Soha ne hallgass a barátaidra, haverjaidra, feleségedre vagy barátnődre azt illetően, hogy miként festesz. Úgy kell erre rájönnöd, hogy egyik versenyről mész a másikra. 10-15 amatőr verseny zsínórban, s nem tévedhetsz. Egyfajta próbálgatás útján jössz rá, hogy mennyire vagy jó. S engem ekkor még mindig senki nem vett a szárnyai alá, hogy támogasson, s megmondja, hogy mekkora potenciál van bennem.

1994-ben második lettem a New Yorkban megrendezett Nights of The Champions versenyen, majd hatodik lettem Atlantában a Mr. Olympián. Még mindig semmiféle szerződés vagy akár ajánlat. Ed Connors, az úgynevezett nagy tehetségkutató azt mondta, hogy Joe Weider beszélni akar velem, hogy Weider cégének dolgozzak fordítóként. De Ed sem látta bennem a lehetőséget, a 94-es Olympián szerzett hatodik hely ellenére sem.

1991-ben azonban Joe Weider meghívott, hogy vegyek részt New York-ban a Night Of The Champions versenyen. Fizette a repülőjegyemet és két hétig a szállásomat az Egyesült Államokban. Látta a fotókat, amelyek az 1990-es első három európai profi versenyemen készültek. Joe volt tehát az egyetlen, aki valaha látta bennem a profi potenciált. De 1991-ben még a top 15-be sem sikerült bejutni New York-ban – a diétázási képességeimnek még komoly fejlődésen kellett átmennie.

A legtöbbek karrierje, amint profi lesz, gyakorlatilag véget ér. Hihetetlenül nagy a különbség egy elit amatőr és egy elit profi között. Ég és föld.

Végül 1994 végén Joe Weider, az egyetlen ember, aki segített (méghozzá rengeteget) a karrierem során, s látta bennem a lehetőséget, leszerződtetett. S amikor 1994-ben második lettem a Night Of The Champions versenyen New York-ban, azt gondoltam magamban, „meg tudom csinálni” (profi szinten is).

Nasser profi győzelmei:

  • 1995 - IFBB Houston Pro Invitational
  • 1995 - IFBB Night of Champions
  • 1996 - IFBB Grand Prix Czech Republic
  • 1996 - IFBB Grand prix Russia
  • 1996 - IFBB Grand Prix Switzerland
  • 1999 - IFBB Arnold Classic

Téged minden idők legnagyobb profi testépítőjeként ismernek, azon kevesek egyikeként, aki 135 kg feletti tömeggel is látható hasizmokkal tud megjelenni egy vendégpózoláson. Mindig nagyobb testépítő voltál, vagy rengeteg idő és fáradozás eredménye a jelenlegi méreted? ?

17 évesen kezdtem el súlyzózni. Akkor 85 kg volt a súlyom, a valaha volt legnagyobb szezonon kívüli súlyom pedig 150 kg körül volt, tehát nyilvánvalóan növeltem a tömegemet. Eleinte a lábaim fejlettebbek voltak, mint a felsőtestem. Mindig volt vádlim, kvadricepszem és lábbicepszem. Egyszerűen csak genetikailag rendben voltak.

Ami a felső test fejlesztését illeti, a vállaim és a mellem relatíve fejlettek voltak maguktól is, még edzés nélkül is.

Amikor első alkalommal edzettem, 70 kg-ot nyomtam fekve. Necces volt, de azért sikerült. Továbbá a mai napig én rendelkezem a testépítés történetének legszimmetrikusabb hasizmaival. 180 cm-es magasságomhoz mérten pedig a teljes szimmetriám nagyon jónak mondható.

Érdekes dolog, hogy minél kisebb és alacsonyabb valaki, annál inkább hajlamosabbak a szimmetriájukat emlegetni. S minél nagyobb valaki, annál kevésbé tartanak szimmetrikusnak. Gondolom ez egyfajta kompenzáció az alacsony srácok részéről, mivel legtöbbjük egyszerűen nem rendelkezik a megfelelő tömeggel. De persze, vannak kivételesek. De még így is, a genetikájuk egyszerűen nem elég jó ahhoz, hogy a legjobb profivá váljanak.

Egyértelmű, hogy kezdettől fogva meg vagyok áldva bizonyos testrészek terén, de ez nem jelenti azt, hogy nekem nem kellett az évek során egyre keményebben és keményebben edzenem, hogy teljesen kimerítsem a bennem rejlő lehetőségeket. És ami vicces, hogy senki, tehát úgy értem tényleg senki, nem látta a bennem rejlő teljes potenciált.

Az 1994-es Olympián szerzett hatodik helyezésemig nem volt szerződésem, Az 1993-as versenyt kihagytam, hogy a 94-esen még jobban nézhessek ki. S nem volt egy olyan szóvivőm, mint Ed Connors a Gold’s Gym-ből, aki rengeteg embert támogatott, még olyanokat is, akik nem érdemelték volna meg.

Peter McGough, a Flex magazin főszerkesztője például hihetetlen propagandát folytatott honfitársa, Dorian Yates mellett, itt az Államokban, amikor az Egyesült Királyságban Yates profi kártyát szerzett. McGough pedig Weider mellett a testépítés egyik legnagyobb szószólója. Rengetegen, magamat is beleértve többel tartozunk neki, mint csupán egy „köszönöm”.

A 90-es évek közepén, szinte egyik napról a másikra, a testépítés egyik legígéretesebb bajnokává váltál, s a Mr. Olympia cím egyik fő aspiránsává. Hogyan érted el ezt a hihetetlen fejlődést, hogy 1990 ismeretlenségéből 1997-re te lettél Dorian Yates egyik fő ellenfele? ?

Először is, 1985 májusa és 1992 november között egy német egyetemre jártam (7 és fél évig, az Augsburgi Egyetemre). Így aztán, amíg egyetemre jártam, hétközben és szünidőkben dolgoznom kellett, hogy fenn tudjam tartani magamat. Mindemelett már profi szinten is versenyeztem. 1990-ben váltam profivá, s az első versenyem a Finn Grand Prix volt Helsinkiben, ahol nyolcadik helyen végeztem.

Tehát a tanulás, edzés, munka, versenyzés és diétázás egyszerre nem kevés akaraterőt, energiát és kitartást kívánt, ami nem igazán volt könnyű.

Az édesapám a Mercedes Benz-nek dolgozott évtizedekig mérnökként, s gyerekkorom óta arra tanított, hogy egyetemre kell járnom ahhoz, hogy diplomát szerezzek és megfelelően tanult legyek, másrészt pedig hogy később az életben minél kevésbé ugráltathassanak a munkámban. S azt mondta, minél alacsonyabbak a tanulmányai eredményeim és végzettségem szintje, annál inkább mások fognak engem ugráltatni. Később megértettem a tanulás igazi értelmét.

Számomra tehát a tanulás mindig is sokkal fontosabb volt, mint a fizikai tejlesítmény, vagy az izoms kinézet. Ma pedig nagyon hálás vagyok az apámnak, hogy rávezett arra, mennyire fontos a tanulás.

A fizikai előrelépés nem jött egyik napról a másikra, s sokáig tartott, még akkor is, ha valaki számára ez gyorsnak tűnt is. Az évekkel megtanulod, hogyan legyél egyre intenzívebb és következetesebb az edzőteremben. S megtanulod azt is, hogyan kerülj formába, amint a diétázásban komolyabb tapasztalatot szerzel.

Németországban nekem senki sem tanította meg, hogyan kell edzeni és megfelelően diétázni, hogy csak a szükséges minimális izomzatot kelljen feláldozni a súlycsökkenéshez. Akkoriban nem voltak teli az edzőtermek személyi edzőkkel és táplálkozási szakértőkkel. Nem mintha bármelyiket anyagilag megengedhettem volna magamnak! S ahogyan azt mi testépítők mind tudjuk, ha ezek tényleg tudnak valamit, akkor nem szívesen osztják meg a „titkot”. Ugyanakkor azt mindig tudni akarják, hogy te mit csinálsz.

A mai napig, amikor az emberek látják, hogy kedves vagyok és barátságos, megtalálnak és megpróbálnak energiát és tudást kisajtolni belőlem. Nekem például, nem volt már akkor szponzorom, mint Mike Francois-nak, amikor még nem is voltam profi, vagy vegyük Jay Cutler-t, akinek már két évvel azelőtt Weider szerződése volt, hogy profi versenyen indult volna.

Egyértelműen sokkal nehezebb érvényesülni a testépítés világában nem-amerikai versenyzőként. Repülőjegyek, szállodák fizetése, s az információ és publicitás hiánya, amennyiben nem itt élsz és nem angol anyanyelvű vagy : mintha az űrből jöttél volna. Aztán viszont jött a hatodik helyem 94-ben, megkaptam a Weider szerződésem, ami lehetővé tette, hogy több energiát és időt szenteljek a testem fejlesztésének.

Mellesleg, Joe volt az egyetlen, aki valaha testépítő szerződést ajánlott nekem. Nélküle semmiképpen sem válhatott volna belőlem az, aki vagyok, ráadásul ilyen gyorsan. Ő csinált belőlem testépítő szupersztárt. Ő ismertetett meg az egész világgal, s ő tette lehetővé, hogy a legnagyobb fotósok, mint például Chris Lund fényképezzenek. S részben ezért is élek Dél-Kaliforniában 1994 óta.

Hogyan élted át az ellentmondásos 1997-es Mr. Olympia második helyezését, amelyről sokan úgy gondolják, hogy neked kellet volna megnyerned? Mit gondolsz miért téged tettek második helyre a bírák? ?

Hát igen. Ez tény, hogy nekem kellett volna megnyernem az 97-es Olympiát. Amikor nem én kaptam a Sandow-t 97-ben, rájöttem, hogy a profi testépítésben nem látezik „fair” verseny. Már korábban is tudtam, de 1997-ben ez nyilvánvalóvá vált.

1994-ben a Night Of The Champions versenyen New York-ban szintén második lettem. Azt hiszem azt a versenyt is nekem kellett volna megnyerne, de Mike Francois volt az uralkodó amerikai bajnok, s nem engedték, hogy enyém legyen a győzelem.

Egyszerűen én voltam az ismeretlen, vagy még inkább a „nem fontos” srác Európából. A cím az Államokban maradt, Nasser pedig visszament Európába. Ráadásul egy másik európai, bizonyos Dorain Yates már így is bitorolta a Mr. Olympia címet!

S hogy visszatérjünk 1997-hez, a Mr. Olympiához, elmesélem, hogy Flex Wheeler odajött hozzám az előzsűrízés után (ami pénteken volt, a döntő pedig szombaton, hogy több jegyet adhassanak el Long Beach-en), s megkérdezte, tudom-e, hogy nem fogják odaadni azt a címet, amit egyébként nagyon megérdemlek. Nem mondtam túl sokat erre, mert azt reméltem, hogy téved. Mostanra azonban mindnyájan tudjuk, hogy Dorian Yates nyerte meg ismét a Mr. Olympiát másnap.

Megnyerte a hatalmas hasa ellenére (úgy nézett ki, mint egy hat hónapos terhes), a üstdob méretű csípője, a szakad bal bicepsze és frissen megsérült bal tricepsze, a sérült jobb kvadricepsze és jobb csípője ellenére.

Ráadásul tökéletes pontszámmal nyert, ami még hihetetlenebb volt. Ez az egész meg volt rendezve, és a század legnagyobb testépítő bundája volt, bírók egy bizonyos csoportjának hála.

Azt is hozzátenném, hogy bizonyos bírók Dorian Yates-t harmadik, sőt negyedik helyre tették, mivel hivatalosan összesen 13 bíró volt. Végül azonban úgy tudom, csak hét pontozólapot vettek figyelembe. Azoknak a bíróknak a pontozólapját, akik Dorian-t hátrébb tették, egyszerűen nem vették figyelembe, sőt, némelyüket el is távolították, mivel nem azt produkálták, amit elvártak tőlük.

Több oka van annak, hogy miért nem én nyertem. Némely bíró nem akart összeveszni jóbarátjával, Dorian Yates-szel, s nem akarták, hogy abbahagyja a testépítést oly sok sérülés és izomszakadás után. Továbbá nem akarták testépítés legbecsebb címét egy másik nem-amerikai srácnak odaadni, mivel ez kihangsúlyozná az amerikai atléták alsóbbrendűségét a nem-amerikaiakkal szemben.

Másik nyilvánvaló ok a szókimondásom, s hogy nem követem a szabályaikat. Amiért elmondom, hogyan mennek a dolgok, s nem dugom senki seggébe az orrom, s telefonálgatok, hogy bebiztosítsak egy helyezést, ahogyan azt oly sokan teszik, miközben játszák a keményfiút.

Nincs gondom azzal, hogy felhívjak valakit, de nem azzal a céllal, hogy egy helyezést itt vagy ott kicsikarjak. Sok ember számára egyébként is túl művelt és intelligens vagyok. S rájöttek, hogy az veszélyes lenne számukra, ha én lennék az új bajnok.

Végül, de nem utolsó sorban, sok ember, aki látta a testem, azt gondolta, ő ezt nem tudja elérni. Mielőtt elérnék, belehalnának. Tehát fizikailag túl hatalmas és félelmetes voltam, még a profi testépítés mércéjével is. S mivel kritikus voltam a bírókkal, és versenytársaimmal szemben is, még csak nem is tagadtam, ha rákérdeztek erre.

Azt mondod, a fizikumod túl masszív és félelmetes volt, úgy hangzik, mintha előrébb jártál volna a korodnál. Hogyan írnád le azt a fizikumot, amivel te voltál a legjobb testépítő az 1997-es Mr. Olympia színpadán? ?

A legjobb bizonyíték arra, hogy a fizikumom mindenki másét felülmúlta, az a 1997-es versenyről készült videófelvétel. Az mindent elárul. De ennek ellenére szeretnék pár dolgot leszögezni.

Dorian Yates-hez, az 1997-es Mr. Olympia győzteshez képest jobb istenadta genetikával, jobb struktúrával, még szebben mutató erekkel is rendelkezem. Egyetlen sérült izmom sem volt az ő többszörösen sérültségével szemben. A testem arányosabb és sokkal jobb szimmetriájú.

Jobb csípőm volt (ahogyan jobb V-alakom is, ami a vállszélesség és csipőméret arányát illeti), jobb és feszesebb hasam, jobb tricepszem, jobb bicepszem, jobb vállaim, jobb mellem, jobb lábbicepszem, jobb kvadricepszem. Keményem, szárazabb és frissebb volt a megjelenésem (mivel nekem nem volt egy alig pár hetes tricepsz-szakadásom, amelyet meg sem próbáltak műtéti úton helyrehozni, hiszen akkor Yates nem tudott volna színpadra lépni.

Aztán meghallottam a nagy érvet…”de Doriannak jobb háta volt!” Ez az egyetlen testrész, amit én is Dorian-nek adok, mivel a hihetetlen alsó hát fejlettségével tényleg jobb volt, azonban már vastagság és szélesség tekintetében már nem.

Az Olympia nem alsó hát verseny. Ha ez alapján adnák oda a címet, minek bajlódnánk mindannyian a többi testrészünk edzésével?

Véleményem szerint az 1997-es kétnapos Olympia egy hatalmas csalás volt, amit élőben, több ezer ember szeme láttára követtek el, engem kivéve mindenféle következmény nélkül, s persze azon pár bíró kivételével, akik nem azt tették, amit elvártak tőlük.

Ha akkor megnyerem az Olympiát, még sok évig megnyertem volna, mert akkor a fizikum mellé, még bennem volt az az elszántság, motiváció, akaraterő és győzelem iránti vágy. Legalább 5 milló dollárral loptak meg, csak hogy egy óvatos becslést adjak azt illetően, hány meg nem valósult támogatási és reklám szerződés kapcsolódik az Olympia elvesztéséhez. Csúnyán kijátszottak. A bizalmam sohasem lesz már a régi. Az elvesztett bizalmat lehetetlen helyreállítani.

Hiszem, hogy a hat Mr. Olympia címből, amit Dorian Yates nyert, talán a felét tette megérdemelten. Egy angolszász név és Peter McGough számára a woodland hills-i Weider irodában nyilvánvalóan jó befektetés volt Yates. S ha nem lett volna olyan feszült körülötte a légkör 1997-ben, akkor megpróbált volna újra versenyezni 1998-ban New York-ban. Yates biztos, hogy remélt még egy Olympia címet, egy talán még összetákoltabb fizikummal.

Ami a bíráskodást illeti, abszolút megértem, hogy az olyanok, mint Vince Taylor, Shawn Ray, továbbá Kevin Levrone, Chris Cormier, Lee Priest, Dave Palumbo és Matt Mendenhall szintén kiakadtak, elegük lett a csalásból, a politika manipulációkból, melyeknek mi testépítők mindannyian ki voltunk téve.

Ha ilyen nyilvánvalóan meglopnak, s hosszú éveken át nyelni ezt a sok szart nagyon nehéz. Szinte géppé kell válni, hogy mindezt megemészd, ezeket a több, mint ellentmondásos döntéseket, s újra fókuszálj, összeszedd magad s folytasd a küzdelmet, mely néha valóban szélmalomharcnak tűnik.

Egy bizonyos ponton túl már hiába edzel még keményebben, hiszen a döntéseket már előre meghozták. 26 évig foglalkoztam testépítéssel, ebből 22 évig versenyeztem egyhuzamban. Nem vagyok félre-orientált vagy üldözési mániás. Igencsak logikus és objektív megfigyelő vagyok. S nem kell hozzá sok ész, hogy belássuk, néha a dolgok egyszerűen nem azok, amiknek látszanak.

Mellesleg, az 1997-es Olympia első hat helyéből hármat megváltoztattak. Azt mondták, hogy hibát követtek el. Így aztán a 97-es Mr. Olympia banketten három srácnak megmondták, hogy rossz volt az információ, és rosszabb helyezést értek el végülis. Később a hivatalos Mr. Olympia videót is újravágták, az új helyezéseknek megfelelően.

1997-ben és 1998-ban én lettem az Arnold Classic második helyezettje. Végül 1999-ben sikerült nyernem. Levrone póznadrágja fordítva volt rajta – gondolom ez előfordul, de hogy ő kapta a verseny „most muscular” címét, miközben az én 130 kg-os tömegem közel 23 kg-al haladta meg az övét, az azért érdekes. Aztán azt hitte Levrone, hogy a versenyt is ő nyerte meg, de én győztem.

13 amatőr és 66 profi versenyen való részvétellel, továbbá 6 profi győzelemmel, statisztikailag te vagy a profi testépítés egyik legjobb versenyzője. Mi volt számodra a legnagyobb pillanat testépítőként, és miért? ?

Az első három profi versenyem, mindhárom 1990-ben a Helsinki Pro, a French Pro (francia) és a Dutch Pro (holland) voltak. Összesen tehát 66 versenyen indultam. S ebből dobogón végeztem 32 vagy 33 alkalommal! S ahogyan te is helyesen megjegyezted, 6 profi versenyt nyertem, ebből hármat Európában, hármat pedig a tengerentúlon.

Szeretném itt megjegyezni, hogy hivatalosan diszkvalifikáltak az 1996-os Olympián elért harmadik helyezésemet követően, melyet álló óváció kísért. A diszkvalifikáció oka vízhajtók használata volt. Hivatalosan is elvesítettem a harmadik helyezést és az ezzel járó kb. 35.000 dollár pénzdíjat is.

Még mindig dühös vagyok a következetlen bíráskodás miatt, ami az NPC és fontosabb amerikai versenyekre jellemző, s amiért a harmadik helyemet (ami első vagy második kellett volna egyébként, hogy legyen) és jól megérdemelt pénzdíjamat elvették. Megmondom miért: 2001-ben Jay Cutler jött be Las Vegas-ban az Olympián másodiknak. Két nappal előtte ő maga mondta nekem, hogy boldog lenne, ha az első tíz között végezne az Olympián. De második lett, mivel egy rakás illegális vízhajtót használt. S ekkorra Ronnie Coleman közelébe ért.

Cutlernek így aztán kinyílt a nagy szája, s fenyegetéseitől volt hangos minden, hogy bepereli őket, ha el merik venni a második helyét és a pénzdíját. De engem, Nasser El Sonbaty-t, a kedves fickót megbüntettek 1996-ban, mert nem voltam szóban elég agresszív és nem piszkoskodtam.

Miért mérnek minket tehát különböző mércével? De Cutler-nek már jobban kellett tudnia, főleg hiszen 5 év eltelt azóta. Cutler cselekedetei – a csalásai, a fenyegetőzései, s hogy szembeszállt velük - katapultálta őt, egészen a profi testépítés csúcsáig. Nem voltak tehát negatív következmények, csupán pozitívak Cutler számára.

Az egyetlen következetesség itt az államokban a cselekedeteik következetlensége. Ez a szervezet ismét megcsalt engem. S úgy kellene tennem, mintha mi sem történt volna, s gondoljam azt, minden a legnagyobb rendben?

2004-ben visszatértél a versenyzéshez egy kétéves kihagyás után. Ugyanakkor a helyezések terén visszacsúsztál. Mik volt a céljaid 2004-ben illetve 2005-ben? Elérted azt a célt, amit erre az időszakra kitűztél? S látjuk-e még Nasser-t profi versenyen? ?

Miután oly sokszor és nyilvánvalóan csalás áldozata voltam, olyannyira, hogy az előttem végzők bocsánatot kértem tőlem a helyezésükért, jelenleg zéró a motiváció bennem, hogy színpadra lépjek.

Csak hogy példaként egy versenyt említsek, Levrone-t kétszámjegyű különbséggel utasítottam magam mögé az első és második fordulóban. De a pózolásban egyenlített, így már döntetlenre álltunk. Végül pedig ő nyert, a számítógépes pontozás miatt. Ez nevetséges. Levrone megint nyert. Hú, és micsoda meglepetés, megint az én káromra.

De ez nem Levrone-ról, vagy erről vagy arról a srácról szól, hanem a bírókról. Egy bolond százat csinál. Némely bíró részegen zsűriz, mások drogfüggők, valakit egyszerűen csak nem érdekel, vagy máshonnan jöttek és annak megfelelően zsűriznek, amit mondanak nekik, mivel nem amerikaiak, és nem akarnak vitába keveredni egy másik bíróval egy versenyző kedvéért. Különben ez volt az utolsó útjúk az Allamokba, mivel nem kapnak zöld lámpát legközelebb, ha nem az elvárásokon belül zsűriztek.

Ne azt mondom, hogy minden bíró rossz és érdektelen, de egy bizonyos százalékuknak nem lenne szabad bíráskodnia, sőt, némelyiknek nincs még (vezetői) engedélye se. A legtöbb profi bíró egyébként velem, szemtől szemben kedves és udvarias.

De a profi versenyzésben töltött 17 évem azt mondatja velem, hogy nem ilyenek, amikor összeülnek bíráskodni. Előbb fogod felelősségre vonni az Amerikai Egyesült Államok elnökét, mint egy profi bírót. Soha nem ismerik be, hogy hibáztak.

Mindennek tetejébe körülbelül 18 éven át versenydiétáztam. S ekkora lemondásokkal járó életet folytatni komoly áldozatokat követel, a családodtól, a barátaidtól, az életmódodtól, a tanulási lehetőségeidtől. S a legtöbb esetben nem térül meg szinte semmi a befektetéseidből, kivéve, hogy átvernek! Némely srácot nem csak át is vertek, de életreszóló egészségügyi problémákkal is küzdhet. Elég áldozata van már a testépítésnek így is.

Mi történt tehát 2004-ben és 2005-ben? Miért értél el olyan szerény helyezést? ?

Az utolsó pár versenyen, amire neveztem, főleg az utolsó három-négyen, nem voltam a legjobb formámban. Nagyon messze voltam a tipikus, száraz, kőkemény Nasser formától.

2003-ban kórházba kellett mennem, mert egy Staph fertőzést (ford. megj.: bakteriális fertőzés) kaptam a jobb vállamon. Ez körülbelül két héttel a Night Of The Champions előtt volt. 10 napig voltam kórházban, mialatt több, mint 27 kg-ot fogytam. Majdnem meghaltam.

Mindennek ellenére megpróbáltam visszaküzdeni magam, s 2004-ben és 2005-ben végülis 14. és 15. helyre sikerült bejönni három versenyen. Egyáltalán nem elégséges, de ebben az időszakban a motivációm se volt már a régi. Úgy éreztem akármilyen jó formában leszek, úgy fognak zsűrizni, ahogyan korábban is – inkorrektül. Még mindig úgy érzem, én voltam a valaha volt legkritikusabban zsűrizett profi.

Egyértelműen úgy gondolom, ha kevésbé vagyok okos, sokkal inkább seggnyaló és a nevem nem Nasser, hanem mondjuk Jack Jackson vagy John Johnson, sokkal kevesebb problémám lett volna. Ugyanakkor nem kellett volna annyira keményen diétáznom se, ha megfelelően diétázom.

Azt is szeretném még kihangsúlyozni, hogy a 66 verseny során, melyen 1990 és 2005 között, tehát egy több, mint 16 éves időszak alatt részt vettem, egy, azaz egy bíró nem volt az én úgynevezett hazáimból, mint Jugoszlávia vagy Egyiptom!

Igen, Németországban születtem, de a német bírok nem tekintenek németnek, s az útlevelem Jugoszláv volt. Na most képzeld el, hogy a Shawn Ray féle cirkuszolók, vagy Cutler, Coleman, Levrone esetleg Cormier milyen műsort rendeztek volna, ha a profi versenyeikem egyetlen amerikai bíró sem lett volna. Az én esetemben azonban ez volt a normális.

Nem arról van szó, hogy szövetségesre lett volna szükségem a zsűriben, de normális az, hogy a profi versenyek 13 bírója közül minden egyes alkalommal 70-80% amerikai? Ez annyira nem „fair”, hogy az már messziről bűzlik.

Egyébként tényként tudom, hogy bizonyos német profi bírokat később azért nem engedtek az Olympián zsűrizni, mert nem az elvárásoknak megfelelően bíráskodtak. És hiszed vagy sem, bizonyos Olympiákon én voltam az első tízben az egyetlen nem amerikai! Több diszkrimináció ért pályafutásom során, mint bármely más elit versenyzőt. Ez aztán nagyon motiváló.

Általában véve, egyáltalán nincsenek jó hírek azt illetően, hogy a zsűrizés tekintetében bármiféle változásra lehetne számítani. Ugyanakkor garantálom, hogy bármely verseny kimenetele megváltozna, ha a bírok az előzsűrizést követően nem kommunikálhatnának egymással.

Milyen ma a testépítés a 90-es évekhez képest? Mik a fő változások szerinted? ?

Személy szerint én nem látok semmilyen drámai pozitív változást. Még mindig túl sok régi bíró a helyén ül. Még mindig ugyanúgy viselkednek, s sokan már azelőtt eldöntik magukban, mi lesz az eredmény, mielőtt a verseny egyáltalán elkezdődne.

Az Olympia és az Arnold Classic pénzdíjai növekedtek, ugyakakkor a kisebb versenyeké változatlanok, sőt némelyik az infláiót is figyelembe véve rosszabb, mint azelőtt.

Ugyanakkor az Olympia és az Arnold Classic díjazása még mindig túl alacsony más sportokat is figyelembe véve, lévén ez a testépítők végső és legnagyobb küzdelme, melyre szinte halálközeli állapotban érkeznek. Manapság kevesebb testépítőnek van szerződése. Ez a helyzet, a szerződések száma és a szponzorok által összesen kifizetett pénzek tekintetében.

Nem látok továbbá lényegi előrelépést a pénzdíjak terén a női testépítés területén. Még akkor is, ha egyes bírók és mások nem találják vonzónak a női testépítőket, attól az még nagyon kemény munka a női atléták számára is. A fitnesz ki fog halni, mivel a lányok öregszenek, és túlságosan tönkreteszi a csuklókat, ízületeket az a sok ugrálás, s közben még mindig rendkívül alulfizetettek.

A forma kategória egyre inkább teret hódít azonban, mivel akár egy év edzés után is nemzeti szintre kerülhet valaki. S noha sok lány nem is szereti csinálni a kemény edzéseket és a testépítést illetve fitnesszt, ezt választja, mert szereti mutogatni magát.

A forma kategória a legnagyobb pénzgyártó a ruhagyártók, szépségipar és az NPC számára. Így aztán egyre inkább bátorítani fogják a formában induló lányokat a versenyzésre. S a támogatáshoz még csak pénz sem kell, elég egy fotó a magazinokban vagy az interneten. Nemsokára az Államokban és egyéb nemzeti versenyeken 500 feletti résztvevő lesz forma kategóriában szerintem. Színes dresszes tyúkok inváziója.

Ha a jövő a forma kategóriájé, ahogy te mondod, mi fog történni a női testépítéssel?

Sok NPC bíróval beszéltem, és sokan azt mondják, nem érdekli őket, hogy egy-egy lány karja milyen fejlett, kisebb vagy nagyobb-e a vádlija, arányosak-e vagy sem. Őket csak a cicik és popsik érdeklik! Annyi számít csak nekik, hogy jól nézzenek ki.

Nem igazán hatja meg őket, ha egy versenyző formában van, fizikai vagy izombéli eredményei színpadon vagy azon kívül nem sokat számítanak. Sokuk pedig izmosabb, mint a bírók maguk, így aztán a férfi bírók azt gondolják, ez nem vonzó.

Ők inkább egy formában induló lányt preferálnak, mert számukra az vonzóbb fizikailag. Tehát csupán fizikai természetű a dolog. Egyes bírók nem igazán azért mennek el egy-egy amatőr versenyre, mondjuk a nemzeti bajnokságokra bírásokodni, hogy lássák milyen jók is a versenyzők, hanem hogy tudatalatt feltérképezzék a lányokat, milyen csinosak.

Ha engem vagy téged vagy bármely srácot megkérdeznek, s látunk egy nagyon izmos lányt, akinek viszont az arca nem szép, sőt esetleg még borotválkoznia is kell, akkor inkább egy kevésbé izmos és feszes, de nőiesebb lányt választanánk, vonzóbb arccal és szerényebb izomzattal.

Ugyanígy gondolkodnak a bírók is. Ahogyan az is fontos kérdés, hány jegyet sikerül eladni. Amikor profi testépítésről van szó, forma és fitnessz kategóriáról, mit akar látni egy átlagos srác? A legtöbben azt mondják, a forma versenyzőit.

Távolodik tehát a női testépítés a „mainstream” vonaltól? ?

Egyértelműen igen. El kell ismernünk ezeket a nőket, akik roppant keményen edzenek, hogy a testüket ilyen hihetetlen formába hozzák. Nyilvánvalóan sokkal régebb óta és keményebben edzenek, mint a forma kategória lányai. De a végén nem hiszem, hogy több elismerést kapnának, akár anyagi, akár erkölcsi szempontból a fáradozásaikért.

Függetlenül attól, hogy mit tesznek és milyen széles a hátuk, hogy a lábuk milyen kemény, a legtöbb férfi, a bírókat is beleértve, nőiesebb, lágyabb formákat preferálja.

És nem azért, hogy még jobban lehordjam a forma kategóriát, de rengeteg lány volt sztriptítáncosnő közöttük. Egyik nap még a rúdon táncolnak, másnap meg már forma kategóriában állnak a színpadon. Az egyetlen különbség, hogy ezek a lányok kicsit többet kardióznak és emelnek súlyt, s sokszor a fizikai változás sem olyan jelentős.

Nem azt mondom, hogy mindegyik lány sztriptíz táncosnő, de nagyon sokan közöttük rendelkeznek egzotikus táncos háttérrel. Az a vicc, hogy 1-2 év edzés után már a nemzeti szinten találják magukat, s ha kicsitt is jó a genetikájuk, akkor 2-3 év alatt akár a nemzetközi profi szintig is eljuthatnak.

Női testépítőként viszont legalább tíz évbe telik, mire eljutsz eddig a szintig, ráadásul sokkal jobban károsítod a testedet a doppinghasználat miatt. A fitnesszben, ha jó genetikád van és a húszas éveid elején vagy közepén vagy, az jó, de mihez kezdesz utána?

35 évesen is ugrálni és cigánykerekezni fogsz? Nem. Át fogsz nyergelni szépen a formába, mivel az kevésbé terheli meg a bokáidat, az ízületeidet és kevésbé veszélyes. Előbb-utóbb mindenki a forma irányába fog mozdulni, és a szervezők rengeteg nézőt vonzanak a forma versenyekre.

Minden forma versenyző vásárolhat egy úgynevezett NPC kártyát 50 dollárért, hogy amatőr szinten az adott évben versenyezhessen, amelyet több ezer lány megengedhet magának. Ez tehát a legnagyobb pénzgyár a szervezők számára, mint amatőr mind profi szinten.

A férfi testépítők között ki teszi rád a legnagyobb benyomást manapság? ?

Őszintén, nem akarok arrogáns lenni, de úgy gondolom, hogy a mai versenyzők sokkal kevésbé meggyőzőek, mint a 90-es évekbeli vetélytársaim voltak, amikor én a csúcson voltam. Nem látok egyetlen új Levrone-t, Yates-t, Ray-t, Cormier-t, Cutler-t Benaziza-t, Priest-et, Fuxe-ot, Dillet-et vagy Nasser-t sem. Abban az időben hihetetlen volt a génállomány. Manapság látok egy pár nagyszerű testépítőt, mint Phil Heath vagy Victor Martinez, de nem sokkal többet.

Ha jól tudom ismerted a néhai Mohammed Benazizát. Bárki, aki követi ezt a sportot tudja, hogy Momo volt minden idők egyik legnagyobbja, aki a végletekig hajtotta magát. Milyen emlékeid vannak a Momo-val töltött időkről? ?

Sok versenyző iránt nagy tisztelettel viseltettem, de számomra minden idők legnagyobb hatását Momo Benaziza jeletette a profi testépítő szörnyek között.

Már a legelső amatőr versenyét is megnyerte, az Amatőr Világbajnokságot. Alacsony volt, alig több, mint 150 centi, de majdnem 100 kg volt a versenysúlya. Én 1990-ben három versenyen is indultam ez ellen az „óriás gyilkos” ellen. Hollandiában halt meg, mindössze pár órával az utolsó versenyét követően, amelyet egyébként megnyert (az 1992-es Holland Grand Prix). Nem igazán voltunk barátok, nem nagyon ismert engem, amikor 90-ben ellene versenyeztem. Nem az ő súlycsoportjában voltam, hogy felfigyelhessen rám bármilyen módon.

Rendkívül motivált és eltökélt volt mindenben, amit csinált. Az ő magasságával ennyire versenyképesnek lenni és profi versenyeket nyerni, ő volt izomzat tekintetében a legeltúlzottabb testépítő valaha. Több izmot cipelt magán mint Nasser vagy Marcus Ruhl, aki egyébként szerintem ha Amerikában élne, sokkal magasabb helyezéseket érne el és szétrúgná a többiek seggét! Meg kell továbbá említsem a hihetetlen kemény formája miatt az osztrák Andreas Muentzert.

Nemrég említetted egy rádiós interjúban, hogy sokan használnak syntholt a profi testépítők között. Mostanra egyre több nem versenyző testépítő is él vele, és a legtöbben egyetértenek abban, hogy a hatása nagyon csúnya. Mi a véleményed a synthol használatáról ebben a formában?

Az a probléma az anabolikus szteroidok bármely formájával, és a synthol-lal is, melyet jómagam egyébként sohasem használtam, hogy a színpadra lépő profiknál vagy akár csak a nem is versenyző amatőröknél, hogy sok esetben már egyetlen extra adag is nevetségessé teheti a testedet. Az emberek pedig elveszítik az itélőképességüket, nem veszik észre hogy néznek ki.

Tételezzük fel, hogy egy lány anabolikus szteroidot használ, hogy keményebb legyen, izmosabb és nagyobb. S az izmai érettebbé is válnak kicsit, ahogy az idő múlásával edz és anabolikus szteroidot szed. De egy bizonyos ponttól egyetlen tabletta vagy injekció vagy adag synthol, és már is nagyon rosszul, aránytalanul és bután kezdesz festeni.

Így aztán azt gondolom biztonyos szempontból az egész rossz irányba halad: túl sok ugyanabból. A testépítők pedig jellemzően azt hiszik, minél többet szednek valamiből, annál jobban fognak kinézni. Minél többet esznek, annál gyorsabban fognak nőni, s minél többet alszanak, annál nagyobblesz a fejlődés is.

Sok ember azért szed syntholt, mert le van maradva valamely testrésze. Tegyük fel, hogy egy srácnak viszonlyag fejlett a bicesze, de nincs tripcesze. Így aztán syntholt fecskendez bele, hogy a tricepsze nagyobbnak látsszon.

De fordítva gondolkodik, ha azt hiszi, hogy ha 3-4 éve edz, a tricepsze talán sosem fogja utolérni a bicepszét. S így aztán még egy kis olajat fecskendez bele, és már meg is van a hiányzó testrész (tricepsz). De még egyszer, ha nem fejlett már eleve a testrészed, nem csinálsz mást, csak egy lufit kreálsz. A lufi kicsit olybá tűnik, mintha izom lenne, de valójában csak egy nagy lufi, semmi más.

Sok testépítőt látni a színpadon, akiknek bizonyos testrészei nem elég élesek. Gyakran a karok és a vállak fedettek, miközben a test többi része viszonylag kemény és száraz, s ezek a fedett részek azok, ahová túl sok syntholt nyomtak. Csak vess egy pillantást azokra a testépítőkre, akiknek a karja jóval kevésbé éles és száraz a többi testrészüknél, ez a synthol túlzott használatának egyértelmű jele.

Szerintem az emberek mindenhol használják. Azt hallani, hogy a srácok, különösen a feketék a váldlijukba nyomják. A fekete srácoknak nagyon hosszú és vélkony vádlija van, egyedül Vince Taylor és Paul Dillet az, akiknek alapvetően jó vádlija van. Így aztán syntholt vagy egyéb szteroidot szúrnak bele, ami viszont sebhelyet hagy. Amikor a varr eltűnik, még több syntholt nyomnak bele, és akkor már valamelyest úgy tűnik, mintha tényleg izom lenne ott.

Biztos, hogy kisebb testrészeknél, mint például a delták sokkal jobban működik, mint nagy területeken, mint pl. a hát, és jobban működik a karokban, mint mellben. Így aztán sokan akarnak ezzel elérni fejlődést, megpróbálnak mindent, kerül amibe kerül.

Ott van még aztán a nubain. Szerintem a testépítők 80%-a, akár profik akár amatőrök használtak a pályafutásuk során nubaint. Szerencsére én sosem tettem. Egyszer akartam, és úgy volt, hogy valaki küld is nekem, de végül sosem érkezett meg – ez valamikor a 90-es évek elején volt.

Segít abban, hogy nagyon keményen edzz, amit én megfigyelések alapján igazolni is tudok. Egyszerűen befecskendezed és kétszer olyan keményen tudsz edzeni. Tegyük fel, hogy hátra dolgozol, és 20 szériát tudsz megcsinálni 45 perc alatt. Összesen mondjuk 50-60 sorozatra is képes leszel akár bicepszre is ezzel és minden más testrészre.

Sokaknak van valamilyen izomszakadása van, amely akkor esik meg, ha túlerőlteted az izmot túl nagy súlyokkal, vagy genetikailag nem megfelelő, amiből kiindulsz. De sok esetben a nubain használat a felelős ezekért a szakadásokért. Így aztán nem csupán az anabolikus szteroidok és a synthol, hanem a fájdalomcsillapítókat is rengetegen használják.

A testépítés olyan sport, ahol rengeteg drogfüggővel találkozol. Sokan korábbi drogosok, akik a testépítést azért választják, mert mindig is szerették az injekciós tűket és ampullákat, vagy eleve anabolikus drogokat használtak és így találkoztak a testépítéssel. Így aztán nincs igazi határvonal alkoholista, testépítő és drogfüggő között.

Ismerek olyanokat, akik nyilvános helyeken is 30 percenként wc-re kell menjenek, hogy nubaint fecskendezzenek be, olyannyira függők. Eleinte azért használják, hogy még keményebben és tovább edzzenek, de végül már csak azért lövik magukat, mert élvezik. A nubain pedig szintetikus drog, egy morfin, alapvetően a heroin egyik unokatestvére.

Hét évvel ezelőtt Chad Nichols-szal beszélgettem, aki elmondta nekem, hogy Amerikában egy testépítő átlagos havi nubainkiadása 1600 dollárra rúg. Úgy tudom a nubain sokkal többe kerül, mint a synthol, így aztán nem gondolom, hogy a synthol az igazi probléma Mivel a túlzott synthol használat nem kelt esztétikus benyomást, a nubain viszont sokkal veszélyesebb és erősen addiktív is, ellenben a synthollal.

Itt Amerikában sok testépítő ketamint is rendszeresen használ. Ketamint és nubaint kevernek, továbbá anabolikus szteroidokat, exctasy-t és kokaint is használnak, néha pedig mindent összekombinálnak és úgy versenyeznek akár.

A legtöbb esetben a testépítők egyszerűen csak drogfüggők – se több, se kevesebb. Nem azért, hogy magamat föléjük helyezzem, egyszerűen csak így van. Az ok amiért a magamfajta emberek nem használnak a drogokat az anabolikus szteoridok mellé - amit én határozottan használtam - az, hogy ne legyenek drogfüggők!.

Időnként súlyos problémát okoz egy-egy étel megvonása is diétakor, mit okozna akkor mindennek a tetejébe még valamilyen drog? Szeretném megóvni magamat, és nem akarok drogfüggőség áldozatává válni, ahogyan már oly sokan tették ebben az országban.

 


Bodybuilder Testépítő Webmagazin havi legolvasottabb cikkei
A BB.Tv egy alternatív, sőt, mondhatni underground műsor, a testépítésről - a testépítőkről. Ahogy az angol mondaná, _"no hype"_ - azaz nem ...
Ez a cikk nem csak a gyulladásos bélbetegségben szenvedőknek, hanem mindenkinek szól. A vázolt étrend és más egyéb tanácsok nem csupán egy b...

Kérdésed van a cikkel kapcsolatban? Tedd fel!

Ebben a rovatban kérdéseket csak regisztrált felhasználóink tehetnek fel!
Kérlek, jelentkezz be!